GOLEM keyboard project

Skip to main content
Keyboard building blog

A billentyűzetek 5 meghökkentő tervezési hibája

A felhasználók túlnyomó többsége előtt heverő hagyományos 102-108 gombos billentyűzet általában ANSI/ISO elrendezést jelent. A billentyűzet formája, funkciói, a billentyűk mérete és elrendezése nem előzmények nélkül alakult ki, hiszen örökölték elődeik, az elektromos írógép, a mechanikus írógép, nyomdagép, távíró stb. egyes megoldásait.

Meglepő titkokat rejt nemcsak általában a klaviatúra, de önmagában egy-egy írásjel története is. Ezek az egyedi történeti érdekességek meghaladják ennek a cikknek a témáját, mi most koncentráljuk kizárólag a fizikai layoutnak azokra a jellemzőire, amit mai szemmel nehéz nem tervezési hibaként értékelni.

Sorok vízszintes eltolása (staggering)

Ez az értelmetlen örökségek iskolapéldája.

Ha gyerekkorodban te is játszottál nagyapád mechanikus írógépével, akkor biztosan ma is könnyen felidézed, ahogy egy-egy billentyű lenyomásakor egy vékony fémkar lendül előre, hogy emberes csattanással odakenje az írógépszalagot a papírlaphoz.

Ezeknek a fémkaroknak az elhelyezése hatalmas technológiai kihívás és mérnöki eredmény volt – a 19. század végén. A‌ tömeggyártáshoz pontos és aprólékos fémmegmunkálásra volt szükség, amire csak néhány cég volt képes. Így került az írógép az egyébként fegyvergyártó Remington cég radarjára is.

A fémkarok csak úgy fértek el egymás mellett, ha a gombsorokat egymáshoz képest jobbra-balra eltolták. Ez az ún. staggering.

Ez egy teljesen indokolt megoldás volt a mechanikus írógépek időszakában (bár nem az egyetlen). A kérdés csak az, hogy mit keres ez a megoldás a mai számítógépeken. Én egyetlen fémkarral sem találkoztam még számítógép-billentyűzetekben, pedig már láttam néhányat kívül-belül.

Fémkarok hiányában a klasszikus staggeringnek semmi keresnivalója egy modern billentyűzeten. A bal kéz ujjainak dolgát kifejezetten megnehezíti, akárcsak a számsor billentyűinek leütését, ami még a gépírásoktatás szintjén is következetlenségeket eredményez világszerte.

Az ujjaink természetes mozgása nem oldalirányú, hanem előre-hátra történő mozgás. Ha már tologatjuk a billentyűket, akkor azt ne a sorokkal, hanem az oszlopokkal tegyük. Egy apró lépés a jó irányba egy (osztott) ortolineáris elrendezés, de még jobb a függőleges/oszlopos eltolás/staggering.

QWERTY

Nem a fizikai layout része, de szorosan kapcsolódik a staggering és mechanikus írógépkarok problémaköréhez a QWERTY/QWERTZ billentyűzetkiosztás.

Az írógépek staggeringnél megismert fémkarjai hajlamosak voltak összeakadni. Gyors gépelésnél vagy egymás melletti billentyűk lenyomásakor különösen.

Ennek a bosszantó és időrabló jelenségnek a kiküszöbölésére fejlesztette ki és szabadalmaztatta a QWERTY kiosztást az 1870-es években Christopher Latham Sholes. Az (angol nyelvben) gyakran egymás után következő betűpárok tagjait távolabbra helyezte egymástól, hogy a karoknak összeakadás nélkül legyen idejük visszatérni nyugalmi helyzetükbe.

Mivel az első elterjedt írógépnek tartott Remington 2-es modell apróbb változtatásokkal Sholes kiosztásával került piacra, az amerikai gépírónők ezt az elrendezést ismerték meg, majd az egész világon a QWERTY vált kváziszabvánnyá.

Valószínűleg maga Sholes sem hinné, hogy ma is az ő munkáján alapszik a betűk elhelyezése, különösen úgy, hogy már két évvel később besétált a Remington céghez egy javított változattal. Talán a gyártás átállásának költsége, illetve az akkorra már az eredeti kiosztáshoz szokott gépírónők tömegeinek haragjától való félelem miatt, de a helyzet a mai napig szinte változatlan.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy rengeteg jobb, hatékonyabb kiosztás létezik a QWERTY-nél: Dvorak, Colemak, és persze a legjobb, ha a gépelési szokásaid alapján te magad dolgozod ki a saját billentyűzetkiosztásodat.

Numpad a jobb oldalon

Ha egy hevesebb kurzormozgatás felénél a billentyűzet oldalához csattan az egér, az a rossz konstrukció egyértelmű jele.

A számítógép-billentyűzetek kialakítása az írógépeken alapul, de a numerikus pad viszonylag új találmány. Hogy az IBM mérnökei az írógépből kölcsönzött rész jobb oldalához csapták hozzá a külön számpadot, két okból is teljesen logikus volt a maga idejében. Egyrészt az emberiség 85 százaléka jobbkezes, ami a monoton adatrögzítés során fontos szempont; másrészt a billentyűzet megszületésekor MÉG NEM LÉTEZETT EGÉR vagy bármilyen más periféria, aminek a működését zavarta volna a jobbra kiszélesedő billentyűzet.

Repüljünk vissza a nyolcvanas évekbe, és képzeljük el a vibráló monokróm katódsugárcsöves monitoron megjelenő szöveges interfészt. A grafikus interfészek megjelenéséig egérre biztosan nem volt szükség, de még a nyilak is mostohagyereknek számítottak a billentyűzet gombjai közül. Nem volt különösebb standard pozíciójuk, a mai funkciósortól kezdve mindenhol jártak az idők során, míg végül 1982-ben az LK-201-en megjelent a mai fordított T alakú elrendezés (és a bemutatkozása elsőre csúfos bukással végződött).

Tehát perifériák hiányában a numpad sokáig nem zavart senkit a jobb oldalon. Más kérdés, hogy miért maradt ott a grafikus interfészek és az egér elterjedése után, illetve egészen a mai napig.

Bár a billentyűzetfanatikus szubkultúrában népszerű 60 és 75 százalékos billentyűzetméretek éppen ezt a hibát orvosolnák, sőt, létezik néhány egyedi modell bal oldalra helyezett numpaddal, az átlagfelhasználó ezekkel gyakorlatilag nem találkozik.

Ha részletesebben érdekel a téma, szétnézhetsz az alternatív megoldások között, de a logikai layout optimalizációjával a numpad teljesen kiváltható és fölöslegessé tehető.

Gigantikus Space

A Space gomb mérete nehezen indokolható mai szemmel. Ha a billentyűzet alfanumerikus gombjainak a szélességét vesszük egy egységnyinek, a Space mérete ennek sokszorosa. Mindegy, hogy egy laptop viszonylag kompaktabb billentyűzetének öt egységnyi vagy egy-egy retró modell akár 12 (!) egységnyi szélességű Space gombját vizsgáljuk, a fölöslegesen nagy méret konkrét gyakorlati hátrányokkal jár. (Nem tudom, hogy a Space-méret létező fétis-e, minden esetre itt egy toplista a leghosszabb billentyűt használó modellekkel, amikkel találkoztam.)

A szóköz messze a leggyakoribb gépelt karakter (frekvenciatáblázat), magyar nyelvű szövegnél többször ütjük le, mint a következő két karaktert összesen. Megilleti a különleges bánásmód, de a két legerősebb ujjunkat (mindkét hüvelykujjakat) egyetlen billentyű kezelésére pazarolni mégsem tűnik jó döntésnek.

A gyakorlat sem támasztja alá ezt a klasszikus szélességet. Elég, ha megnézed, hogy hol fényesedett ki a Space-ed a használattól. Többnyire csak az egyik oldalon látunk kopást, ott is maximum két-három cm. szélességben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem is két ujjat pazarolunk egyetlen gombra: igazság szerint az egyik ujjunknak egyáltalán nincs feladata.

Érdekes ilyen szemszögből nézni a magyar “tízujjas vakírás” kifejezésre, ami hagyományos billentyűzeten helyesebben legfeljebb kilenc ujjal való gépelést jelent.

Milyen megoldások léteznek? Ha csak kétfelé osztanánk a szóköz billentyűt, a két hüvelykujjunk máris két külön karakterért lenne felelős – és milyen jól jönne egy Shift, amihez nem kell elhagynunk az alapsort!

De miért ne kezelhetne egy hüvelykujj 2-3 gombot? Ennek a megoldásnak semmiféle méretbeli akadálya nincs. Mivel egy gomb szélessége 18 mm, így a Space 2-3 centiméternyi kifényesedése kb. 1-1.5 egységnyi szélességet indokolna.

A magukat ergonomikusnak nevező kommersz billentyűzetek esetében mégis ez az egyszerű változtatás is kiveri a biztosítékot, és a Space megfelezése is nagyon kevés mainstream gyártónál szerepel a palettán.

Ha bővebben érdekel a téma, a legjobb megoldásokról a thumb clusterről szóló részben írtam.

Rubberdome vs. mechanikus kapcsolók

A “régen minden jobb volt” égisze alatt említsük meg, hogy a mai gumiharangos megoldásokat megelőző időkben minden gomb alatt egy külön mechanikus kapcsoló lapult.

Az egyedi kapcsolós megoldásnak vannak objektív előnyei (egyszerű javítás, csere, testreszabhatóság, finomhangolás stb.), illetve a gomb lenyomását kísérő kellemes hanghatás és érzés, sőt, annak behangolása kapcsolóválasztással, rugócserével, kenőanyaggal stb., ami azért már erősen szubjektív.

Az előnyök mellet a mérleg másik serpenyőjében ott egy elég nagy hátrány: a viszonylag bonyolult gyártási folyamat miatt jóval magasabb árak.

Nem csoda, hogy a gumiharangos gyártási eljárás és az azzal járó olcsó billentyűzetek hulláma majdnem két évtizedre elsöpörte a mechanikus billentyűzeteket, és azok csak az egyedi billentyűzetek és testreszabhatóság iránti igény felbukkanásával párhuzamosan kerültek vissza a köztudatba.

A gumiharangok vagy az egyetlen gumilap hátránya ugyanakkor az élettelen gépelési élményen kívül a javíthatatlanság: amint egyetlen gomb vagy gombhely a gumilapon elkopik/kikopik, az egész eszköz mehet a kukába, hiszen alkatrészt nem lehet hozzá beszerezni, házi körülmények között lehetetlen javítani, az olcsó billentyűzetek miatt pedig egyszerűbb újat venni.

Konklúzió

A klasszikus billentyűzetforma számos tulajdonsága akár több mint száz éve a dizájnnal hurcolt örökség, aminek ma már semmiféle gyakorlati előnye nincs. Sőt, mint láttuk, több esetben ezek a valamikor innovatív megoldások mára bosszantó vagy egyenesen egészségre veszélyes tervezési hibákká váltak.

Most, hogy tisztában vagy ezekkel az elavult megoldásokkal, végre tudatosan választhatsz a több száz ergonomikus billentyűzet közül, vagy akár megtervezheted a saját egyedi billentyűzetedet, mint ahogy én tettem a S.Torm46 építésekor.