Solymár István:
Thury Levente műhelyében

A képzőművészet-iparművészet viszonya körüli magyarázatok, alá- és fölé, fölé- és alárendelések, precíz elhatározások fennmaradt, jelentős erősségű hagyományhoz nyúlnak vissza. Candide bölcs tanítója, Pangloss mester volt e hagyomány legfényesebb alakja, tőle származik a dolgok rendjének azon felülmúlhatatlan megfogalmazása, miszerint orrunk arra szolgál, hogy a pápaszemet reá helyezhessük.
A rendetlenség közben mindig felüti a fejét. Kiváltképpen a művészet örökös góca a szabálysértésnek, átszivárog a pedáns definíciókon, így éli világát. Pedig milyen egyszerű is lenne, ha az agyagot az egyik úgy gyúrná, hogy mindig derék bicepszes alakok kerekednének ki robusztus légyfogó mozdulatokkal, a másik viszont, aki nem öntetni viszi az agyagot, hanem égeti, ízléses minták szerint tartózkodna minden emberre emlékeztető formától. Az első, a szobrász, lehetne mindig férfi, az utóbbi, az iparművész, kivétel nélkül nő. A hármas egység nevében még egy eunuch kellene közéjük, aki a létrehozott munkák anyagára, funkciójára, a határra, szabályra ügyelne gondosan.
A művészet szót sokféle szóösszetételben lehet használni. Ám adott esetben mindig vele kezdődik és végződik a lényeg, mert ő utal a minőségre, ami végső fokon független a panglossi skatulyáktól. Vagyis elképzelhető antropomorf kancsó, és persze szobor is, melynek témája nem leány lavórral.
Thury Leventének van egy kerámiából készült körplasztikája, amely családi használatra a "Böhönye" nevet kapta. Ez a Böhönye az anti-tézisek példatára. Noha kerámia a teste, mégsem funkcionál, nem lehet semmit tartani benne, önteni bele, minden porcikája haszontalanság és még ráadásul nem is úgy szép, hogy "dísztárgy" lehetne. Böhönye a rossz, a csúf, aki döfne, de bökni sem tud, mert meg van bűvölve a nevetéstől, amely játékosan kicsinyre, erőtlenre varázsolta. Ártalmatlan gonosz, pöffeszkedne a rosszaságban, de rosszalkodni sem futja helyzetéből. A játék ereje tette vele ezt. Csoda nyűgözi le, mint a vudu misztérium megkötözött rontó alakjait Afrika mélyén. Ősi vágy, babona, rítus, az ártalomnak a csoda játékos fordulatával való palackba parancsolása útján. Böhönye jócskán törzsökös figura, idevalósi, a "magyar glóbusra". Történelmi tanulság, népi tapasztalat és forma. Nevetésre ingerel, és megvilágít, felszabadít ugyanakkor, Böhönye az anti-hős, az anti-anti, Böhönye nem szürrealizmus, hanem realizmus bizony a javából.
Bár eltelt azóta néhány esztendő, jól emlékszem még Thury Leventének az Iparművészeti Főiskola befejezésekor készült vizsgamunkáira. Nagy kerti korsók voltak, gyönyörű mázakkal, ültek a fűben, mint a kövér kofák, vagy a természet duzzadó matriarchái.
Azóta mázai még százféle árnyalattal gazdagodtak, a szín és a plasztika harmóniáit csalja elő korsók, bögrék, hamutartók, kerámiafalak játékos, izgalmas, ízes formáinak sokaságában.
Ebben a szakmában elvben az lenne a fontos, hogy a korongozást, égetést, mázakat, egyszóval a technológiát tanulják meg alaposan a hallgatók. Hiszen ugye a művészkedés sémáit nem itt, hanem a Képzőművészeti Főiskolán kell úgy elsajátítani, hogy a művészjelölt csak különösen istenáldott tehetséggel szabadulhasson tőlük egy hosszú élet küzdelme során.
Nos hát az Iparművészetin legfeljebb elleshet valamit a szükségesből a jelölt, megadják neki a lehetőséget, hogy maga fedezze fel szakmája alapját. A receptek óvatos őrzésben vannak, miként a restaurátor-jelölteknél.
Thury Levente minden tekintetben vidáman vágott neki a felfedező útnak. Így amit tud, az nem átvett, hanem tapasztalati. Egyéb tekintetben is így van az elméletekkel, tájékozódása nem úgy történik, hogy divatos könyvek, vita-témák, folyóiratok, nyomdokában tüsténkedne, hanem találkozik a nekivalóval s ez már az övé, mert tapasztalata tényezőjévé válik. E tekintetben nincsen különbség a román korszak ízes plasztikái, a népművészet kedves világából jött üzenet, s a modern látás ezerarcú vonzása között. Bámulatos a szépség spontaneitása, ahogyan előáll, szinte akadálytalanul egy fiatal, mondhatnám a tisztaság hitével és derűjével dolgozó művész keze nyomán.
Ősi, modern és idevalósi, modor és eklektika nélkül, kivételes szabadság, élvezetes játék formájában születik Thury Levente kerámiáin. Kitűnő kiindulópontja van, nem felvett, nem akart: itteni bennszülött ritmus. Az ilyen alap és a csoda iránti érzék minden reményt megad egy nagyzási vágy nélküli alkotóút számára.
Kedvvel dolgozik gyermekeknek, iskoláknak. Műhelypincéjébe bejárnak az utca apró emberei, átélik, értelmezik a látottakat. Eddig főleg ilyen közönséggel találkozott. Irigylésre méltó közönség, értő, őszinte kritikusok.

(Művészet 1970. 5. sz. 40-41)