This page in English...Wehner Tibor:
Megnyitó, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum, 1987. május 21.

Iparművészeti, művészeti kiállításról lévén szó, indítsunk hát költői képpel, mondjuk hasonlattal: mint egy dúsan terített asztal, mint egy ínyencségekkel megrakott tálca, olyan ez a kollekció: kerámiabőségtál. Átvitt értelemben. Mindenki megtalálhatja itt a neki tetszőt, oly nagy a változatosság. No persze arra, hogy ne legyen azért túlságosan nagy a kavarodás, ne támadjon holmi kavalkád, vigyáz a művész, mondhatni: egy merész és átgondolt - és azért bizonyos fokig váratlan - csapással rendet vág e hatalmas minimáltömegben. És így hirtelen felszínre bukkan valaminő rendszer, egységes szemlélet, platform, vélemény, prekoncepció - vagy koncepció - álruhába öltöztetetten. A dolog roppant összetett, és ezért világos is, mint a nap: az álruha az álruhát takarja.
Művészettörténeti párhuzamokat keresve, s találva - az általánosság okán és fokán - felvethetnénk értekezésünk témájául a tételt: Thury Levente a nyolcvanas évek második felének anatómusa. Ismét csak képletesen: a testi mivolt és a pszichikai vonatkozások variátora és meditátora. Merthogy a miniatürizált Gólem egyfajta változáson esett át - utalhatunk a gimnáziumi tananyagra, a mennyiségi (ez esetben méretbeni) változás esetén a minőségi átcsapás feltételezett elméletére hivatkozva -, merthogy keramikusunk keze alatt a Gólemből, a mitikus alakból, a lélek nélküli testből test nélküli lélek lett, vagy pontosabban - csavarintsunk egyet még a gondolatmeneten a tények felé - plasztikus lélek. És ez a lélek olyan nagy, olyan hatalmas, hogy kicsi. Ugyanis Thury Levente figurái olyan morzsolgatni való zsebmonumentumok, amelyek a közösségi tartományok magánszféráiban verdesnek szárnyaikkal. Mobilizálhatók, hordozhatók, s nem terpeszkednek környezetünkre. Ha éppen terhesnek véljük jelenlétüket, otthon is felejthetjük őket.
Nem tudható pontosan, milyen hatásmechanizmusokat indítanak útjukra a befogadóban a méretbeli viszonyok. Egzakt módon megfogalmazhatatlan, meghatározhatatlan, hogy egy adott mű három centiméteres, vagy három méteres nagyságban autentikus - vagy hitelrontó, elementárisan nagyhatású - vagy luftballonszerű. Csak konvencióink vannak, beidegződéseink, szokásaink, amelyek jelenléte és fel nem ismerése veszélyes, hiszen a rációt ellustulásra, az emóciót elszürkülésre ösztökéli. Thury Levente apró lélekplasztikái láttán - vigyázat: nem Lilliputról van szó! - hirtelen azt kívánjuk, zsugorodjanak kissé össze az emlékművek, húzzák össze magukat az éppen ellentétes irányba, az egyre nagyobb felületek felé araszoló, terjeszkedő vásznak. A konfliktusok, a tragikus mozzanatok, a semmit fel nem oldó, semmiben fel nem oldódó ellentétek körömnyi variációi oly jól megférnek, megférnének tenyerünkben is. Nézzék e műveket. Bár, ha belegondolunk, végső soron a dolog kicsit aggasztó: ez a kiállítás is csupán néhány centiméteren múlt. S a teljes kicsik mellett a nagyok: torzók. Ezek lennének a kicsik emlékszobrai, monumentumai?
Asszociációink, utalásaink, mint látható, messzire vezethetnek. Maradván, megkapaszkodván e valóságos művészi valóság talaján, szögezzünk le annyit, hogy egy szellemes, ötletgazdag, megütközésekre késztető kerámiaművészeti produkció kellős közepén állunk, egy - napjainkban oly ritka - szuverén művészeti kifejezés átélői, tanúi lehetünk. Amikor annyi az idézőjel, az idézet, az átvétel, az újraértelmezési kísérlet, akkor most végre egy - jóllehet hagyományhoz kötődő - új és első megfogalmazás kódjait bogozgathatjuk. A kérdés természetesen csupán annyi, hogy mik ezek a kódok? Az interpretátor - mint gyakran megesik - zavarban van: a bábszerűség, az esendőség, a beletörődés, a hőbörgés, a lázadozás, a példaadás és a közöny magatartásmódjainak tölteteit hordozzák ezek a figurák? Vagy mit? És mit akarnak? Mert hogy összetartoznak, és mégis, mindegyik más - használni kényszerülünk az elcsépelt kifejezést - mindegyik más tartalmat látszik hordozni. Azonosakat és lassan egymástól eltávolodókat, módosultakat és ellentétesekbe fordulókat. Elkelne hát most itt egy globálisan érvényes citátum. Egy rutinos kommentár. Vagyis: nincs pontos tipp, útmutatás. Talán a lét rezdül itt meg, a játékszer-ember toporog itt nagy-nagy bizonytalanságban, a vagy-vagy kérdőjelei között. És ha lenéznek véletlenül seprűnyél-posztamenseikről ezek az apró figurák, csodálkozva látják: ismét megnyílt egy kiállítás.