This page in English...Attalai Gábor:
A gólem - Thury Levente kiállításáról

Thury Levente Gólem-kiállítása a Budapest Galéria Lajos utcai pincetermeiben méltán tekinthető közönségsikernek, hiszen már az első héten közel ötven darab művét mobilizálták a szépművészetek iránt érdeklődő látogatók. Az alkotó örömmel pótolta a hiányt, aminek még fokozatos növekedésével is számolhatott volna, mivelhogy a vendégkönyvbe - két oldalnyi terjedelemben - a következőket írta valaki: "Vigyél haza is, így is marad elég!" S valóban: a háromszáz darabot számláló bemutatónak meg sem kottyant a napi tíz figura eltűnése. A mobilizáció növekedésének csak az vetett véget, hogy a rendezők kiemelték a vendégkönyv műgyűjtésre ösztönző bejegyzését.
Mindebből következtethető, hogy a gólem aktuális, úgy is mint választott téma és úgy is mint esztétikai kifejlet. Másrészt mint ismeretterjesztés, hiszen kevés jelenség van, amiről még manapság is olyan keveset tudhatunk, mint róla. De honnan is tudhatnánk többet? Puszta kíváncsiságból megkérdeztem pár embert, mit is tudnak a gólemről? "Nagy melák figura" mondta valaki, mások úgy tartották: romboló természetű mesealak, emberszerű kolosszus, aki hatalmas ugyan, de gyenge agyaglábakon áll, így ha van bátorságod hozzá és szembeszállsz vele, fellökheted, s akkor darabokra törik. Mindössze ennyit tudhattam meg róla a közönségtől. Ez hát mai képe a tudatunkban. Irodalma alig van. A Biblia egyszer említi "alaktalan test" jelentésben. Az aggáda szerint a teremtésben megelőzi az embert, így Ádám készültének második órájában még gólem volt, azaz test lélek nélkül. Por és víz keveréke, tehát: sáralak. Úgy is mondhatnánk: felrakott agyag a keramikus keze alatt. A magyar értelmező szótár szerint: a középkori prágai zsidó misztikában életre keltett óriási agyagszobor. A babiloni amóra már a IV. században előállított gólemet (lehet: robotot?), de amikor társalogni akart vele, az makacsul hallgatott és nemhogy válaszra, de még egy pillantásra sem méltatta teremtőjét, aki erre dühében porrá zúzta. A talmudban "műember". Beer úgy ír róla, mint agyagból hasznos célra készített állatkákról, akikbe ha lelket leheltek, élővé váltak, és így meg lehetett enni őket. Igen praktikus megoldás, hiszen sár mindenhol található, csak meg kellett mintázni a kívánt állatot, és máris hozzá lehetett látni az ebédhez. Kissé áttételesen, de ugyanez történik manapság is, amikor a keramikus sárból készült figuráit eladja (tehát életet lehel beléjük), majd a kapott pénzen megvásárolja ennivalóját a Közértben vagy autóját a Merkurnál (tehát autógólem is lehetséges) és így tovább. A metaszimbolika folytatható lenne a végletekig, de elég ennyi is, hiszen a felsoroltak igazolást adnak a "tényről", hogy gólemek minden bizonnyal napjainkban is léteznek. Egyébként mint a rettenet figurája először a XVI. század táján jelenik meg, "akinek" nyelve alól a chelmi Élijahu rabbi egy hétvégén elfelejtette kivenni az isten nevét tartalmazó papírtekercset, ami az agyagóriást működtette. Ez meg, mivel már teljesen megszokta szombati és vasárnapi pihenőjét, ennek elmaradtán dührohamot kapott és törni-zúzni kezdett. Ez az első irodalmi megnyilvánulása annak, hogy rombolónak és félelmetesnek ábrázolják. Gólem és Góliát rokon "szótőről" fakadnak. Talán ez is hozzájárul, hogy majd mindenki óriásnak képzeli. Pedig nem feltétlenül az, mint ahogy Ádám, avagy mi, akik hasonlítunk Ádámra, sem vagyunk óriások. Thurynál meg aztán egyenesen Hüvelyk Matyivá változik. Elég széles a skála. Végül is mit nevezhetünk gólemnek, kérdezhetjük. Talán minden olyan figurát, amibe valami módon életet leheltek, vagy amibe életet lehelni akartak. Thury Levente ebből következően teljesen magától értetődő szabadsággal választja meg gólem arénáját, amiben a kisujjnyi figurák éppúgy helyt kapnak, mint negyedméteres torzók, háttöredékek, netán az opálos fényű szexzónák, míg másutt gólemet tart gólem, mintha csak egy századnyi méretű lemenőjét mutatná be, azt, hogy ilyen viszony is lehetséges az "élők" között. Van ebben a kötetlen és nem konzekvens felfogásban valami, ami a figura újraértelmezését is jelenti. Egyben a szabad választásból adódó jó értelmű elkülönülést, azt, hogy bár Thury felvetésében minden lehet gólem, gólem azért mégiscsak az, amit ő csinál. S mindez nem azért van így, mert valamiféle monopóliumhoz akar jutni, csupán abból következően, mert mondandóját képes volt belevinni a maga által megszabott konceptusba, abba a megnevezési aktusba, miszerint "gólem az, amit most és én annak akarok". Ezt mondja, vagy még inkább gondolja. S milyen érdekes. Ezáltal a szabad esztétikai vállalással kiszabadítja alkotmányait a mitológia hagyatékából, s a nyugati világra jellemző művészeti tárgyakat formál belőlük.
Tárgyakat? Nem is egészen… Egy korábban önmagával készített interjúban (amiben a szálakat igyekszik összekuszálni) nem éppen róluk beszél. "A masinák ontják a tárgyakat és ezért én nem tárgyakat akarok. Ellenükben még a kutyareflexet, azt is vállalom, hogy belém marjanak." Persze azért ő is csak kiontja az ideával azonosítható formaváltozatok lehetséges tárházát, de olyan szándékkal, hogy az a tárgyiasság látszatát is elkerülje. Mindez elég valószerűen igazolódik be a kiállításon, ahol a vékony fehér posztamenseken ülő szobrocskák olyannyira képesek felszívódni környezetükbe, hogy ennek csökkentésére a rendező kénytelen volt nagyítót adni a kiállításlátogatók kezébe, hogy a néző e felszívódásra hajlamos tárgyi közeget a méretek legalább illuzórikus növelése révén lelassíthassa, vagy még inkább: visszafordíthassa a nézhető irányába.
A tárgy és nézhetősége tetemes részben kezdenek elválni egymástól, lévén, hogy egyre több lesz az olyan tárgy, mint például a hangya fejénél alig nagyobb chipek, amelyek már-már csak mikroszkóppal szemlélhetők. A tárgy kiszorításának igénye a művészetben és növekvő kiszorulása a piacról (eladók piaca!) még éppen csak jelentkezik, de egyre fokozottabb mértékben találhatjuk majd szemközt magunkat e jelenséggel. A kiszoruló tárgyak helyére a szinte anyagtalan médiumok kerülnek. Elektromágneses hullámokra ültethető információk veszik át a főszerepet, s e közvetítőkön keresztül vagy éppen magukban a közvetítőkben lelhetjük majd meg új imázsainkat s egyéb újféle érzékeléseinket. Mindezt még nem is sejtik a díszkerámiákat, díszfoteleket, díszfalvédőket és díszkörnyezeteket tervező designerek, akik a piac nyomására olykor egészen közel kerülnek ahhoz, ami ellen Gropiusék annak idején felvonultak. Nem véletlen hát, ha a művészi vállalkozás túl akar lépni a tárgy, az instrumentális formálás keretein, s egy kontemplációra alkalmasabb világba kíván elérkezni. Thury a tárgyakról vallott nézeteit még megtoldja egy a laikusoknak szánt mondattal: "Ezek itt, bár nem mozdulnak - mégsem tárgyak". Kell ez a kis pezsdítés, jó hallani. Egy-egy ilyen megállapítás bizony a gólem jószolgálati ténykedését is igazolja, s ez a mű részeként veendő. Hogy "ezek itt nem tárgyak", az feliratokkal is megerősítést nyer. "Hajrá, Magyarok!", "Tetszhalott keramikus éledését jelző készülék", "Papának lenni biztos nagyszerű" (ez utóbbit a gólem feltételezi) és egyéb hasonlók - amelyeknek nagy részét már el is felejtettem, vagy a rossz benyomat miatt csak töredékesen olvashattam - segítik, hogy a dolog ne legyen annyira konkrét, azaz tárgyszerű. A gólemek tárgyainkkal alkotott viszonyunkban - mondhatni - a szociális tiltakozás hordozójaként is működnek. Fellépnek a tárgyözön ellen stb. Már csak ezért is üdvözlöm kicsinységüket, intő tekintetüket, mely lyukszemeikből reánk hat. De ne menjünk el szótlanul a munkákon fellelhető jelenkori vizuális lelemények mellett sem. Ez egyébként könnyen megtörténhetne, mivel a téma literális gondolatmenetekre csábít. Az alkalmazott lelemények közül leginkább nyilvánvaló a plasztikákon elhelyezett koncept-szerű szöveganyag, amire már utaltunk, másrészt a vonal vagy pontosabban: bevágott egyenes rések alkalmazása a torzókon. Az egyenes szépművészeti alkalmazása lassan egy évszázados múltra tekinthet vissza. Befolyásoló hagyaték. Mondriantól, Kassáktól Nolandon, Frank Stellán és még másokon, mondhatni száz és száz művészen át jut el napjainkig, amikor is egy az egyben való alkalmazása már leginkább akadémizmus, maníros geometria. Thurynál továbbfejlesztett mozzanat. Operatív. Még abban az értelemben is, hogy vakbél, vese és epeműtétek helyén keletkező hegekre utal. Sebészeti topográfia. A réseket kiégetés után vágja be a figurákba, melyek egyaránt utalnak a csíkfestészet és a body-art hagyatékára, miközben a lazán mintázott plasztikák ellenpontjaiként is működnek. De ezen túl nyilvánvaló, hogy a két évvel ezelőtti - éppen Thury Levente által kezdeményezett "vonal" kiállítás tapasztalatai is tovább gyűrűznek.
Íme látjuk, mi ma a gólem, s mi volt a múltban. Régen misztikus, mágikus jelenség, ma új mozzanatokat, esztétikumot hordozó: művészet. Olyan, amilyen volt, csak a beléje helyezett, isten nevével megírt papírszalaggal együtt lehetett, s csak addig működhetett, amíg az irányító kódokat tartalmazó (mágneses?) szalag rajta volt a készüléken. (Csak nem számítógép vezérelte?) Ma teljesen más. Sem mitologikus, sem mágikus. Kevéske mozgási képességét is csak képzeletünk táplálja, vagy olyan apróság - mondhatni trükk -, hogy a kiállítási katalógust gyorsan végigpörgetve a figurák mozdulni látszanak. Milyen jó, hogy a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság ez esetben hajlandó volt eltérni szokványosított A/4-es katalógusaitól, s lehetővé tette, hogy a kiállítás kapcsán egy művészeti minikönyvecske láthasson napvilágot a "Gólem" témájával azonosulni képes méretben. A kezdeményezés jóvoltából könyvritkaságaink gyarapodtak.
Összegezve a kiállításon láthatókat, mondhatjuk, kulturális esemény tanúi lehettünk, amelyen egy újfajta gólemeszme debütált. A műszerű jelentkezett először, emlékeztetve arra, hogy volt és van egy mitikus változat is, egyben igazolva, hogy: ugyanabból kétféle is lehetséges. Miközben az új jelentkezését üdvözölhetjük, az őseredetihez is közelebb kerültünk. A régit nem akarjuk elűzni, sem az újat a hagyatékozottól elidegeníteni, mert tudjuk, ha ezt tennénk, gólemjeink azonnal nippekké változnának, az pedig japáni eredet és semmi köze a mi figuráinkhoz.
Mostantól kezdve kétféle gólem képét tudhatjuk és ismerhetjük.

(Művészet, 1984. szeptember - Napló)